Bosszantó dolog, hogy a vírushelyzet miatt elmarad életem első futóversenye. “Mindössze” egy évet készültem rá, miután 30 év múltán letettem a cigit… Bosszant. Na de meddig?
Rendezett vitákat mindenkinek!
Van az úgy, hogy elmarad a nagy katarzis. Vagy legalábbis késlekedik. Az meg már majdnem olyan mint az a fajta vágyott ajándék, amire pont egy karácsonnyal tovább vártunk: a végén már nem is kell. Ezt persze csak úgy magamnak írom, mert kontextusba kell helyeznem a hírt, hogy elmarad az a futóverseny, amire tavaly szeptember óta készültem. Egy terepversenyről van szó, amire 15 km-es távon neveztem. Egy éve már, hogy nyáron abbahagytam a cigizést, pedig napi 10-12 kávéval azt is kimondottan szerettem csinálni. Aztán a keletkező űrt betöltendő, rákattantam ifjúságom utolsó emlékfoszlányára: a terepfutásra. Néztem a videókat, olvastam az újságokat, egymás után vettem az alapfelszereléshez szükséges cuccokat. Meg azért közben futottam is. Először 3, majd 5 kilómétereket, aztán mindig egy kicsit többet, végül elértem, hogy 15-öt menjek egy-egy vasárnap délután. Leszámítva azt a pár hetet, mikor mindkét lábamban enyhe csonthártyagyulladással hemperegtem (…Hja kérem, 123 kiló, az nem 90 ám!…), a magam számára megtervezett úton-módon-tempóban haladtam, hogy az október közepi megmérettetésen ne legyek nemzetem kocogó szégyene, és enyhe túlzással futónak nézhessen a felszínes szemlélő.
Aztán jött a bejelentés az elhalasztásról. Már majdnem a keresetlen szavak és a cifra szókapcsolatok míves ösvényére léptem, amikor egyszerre kérdések jöttek fel bennem. Meddig mehetünk el, ha a meg nem valósult élményeket kergetjük? Meddig mehetünk el abban, hogy nem annak örülünk, amink van és értékes, hanem azon kesergünk, mi lehetett volna máshogyan, esetleg jobban, vagy előnyösebb kimenetellel? Meddig mehetünk el a meg nem valósult valóság feletti sajnálkozásban, és miért nem tudjuk, hogy minden csak egyféleképpen történik meg az életünkben? Meddig ostorozhatjuk magunkat az elszalasztottnak vélt lehetőségek miatt anélkül, hogy ne keverednénk konfliktusba, vitába szeretteinkkel, barátainkkal?
Ez is, akárcsak a testi edzettség, mindenkinél más-más mértékű és mélységű. Van, aki a hirtelen változást vállrándítással elintézi. Akad, aki jókat káromkodik, kiadja mérgét és továbblép. Egyesek őrlődnek, szenvednek a helyzettől, vagy másokat okolnak, mert akkor nem kell a saját felelősségüket firtatniuk. Sokaknak egy életen át tart ez a lelkiállapot, sőt, halálukkal sem szűnik meg igazán, mert a gyerekeik cipelik tovább az örök(ölt) elégedetlenség terhét…Marhára nem kéne eddig eljutni senkinek!
Szóval bosszankodtam kicsit a dolgon, de nyilván megértem, hogy ez a döntés született végül. Jelen helyzetben bölcsességre és felelős hozzáállásra vall, hogy négy héttel a verseny előtt a rendezők elálltak ettől a túl sok összetevős és szereplős, túl sok kockázati tényezős eseménytől, és inkább egy évvel későbbre halasztották. Természetesen velem nem tolnak ki, akkor is el fogok menni! Addigra minimum egy félmaratont biztosan lefutok! De ha mostantól minden versenyt visszamondanak, elhalasztanak, akkor magam rendezek magamnak egyet, ’oszt jónapot! A közönséget a lányaim biztosítják. A nagyobbik hangosbemondó, a kisebbik kereplő munkakört is vállal, mindezt dupla fagyiadagért persze. Fiam elfoglalhatja a szokásos, fejcsóválós startpozícióját az előremegmondtamhogynemleszezjófater – feliratú pólójában. Lesz célszalag is, elképzelésem szerint nemzeti színű klotyópapírból. (Ha addig elvonszolom a bioszkafanderem, abban a pillanatban úgyis az lesz számomra az egyetlen értelmes tárgynyeremény!) Anyósomat meg kinevezem gyúrónak. Ő lesz az, aki legyúrja azt a két kiló pogácsát, amivel az utólagos szénhidráttöltést végrehajtom. Feleségemnek a legkomolyabb feladatot szánom: nála lesz a telefon az összes létező orvosi ügyelet számával. Ja, a dobogó meg söröshordóból lesz!
Amúgy a futókra gyakran rásütik a billogot, hogy menekülnek valamitől. Inkább kifutnának a világból, semmint szembenéznének a problémáikkal. Élhetetlen természetük miatt elszaladnak a viták elől – és így tovább. Vége-hossza nincsen az ehhez hasonló fotelbölcseleteknek, amiknek tohonya, irigy, kárörvendő polgártársaink önigazolási vágya ágyaz meg, chipsmorzsalékos önelégültséggel körítve.
Nem azért futok, mert valami elől kellene. Azért futok, mert marhára feltölt, kedvtelésből, természetszeretetből, a kikapcsolódás igénye miatt, és azért, mert bár fejben még sokszor 13-nak érzem magam, a testem az írások szerint már 46 lesz…
A futással a testi edzettségen keresztül egyfajta lelki állóképességre is szert tesz az ember. A lelki fittség egyik fő jellemzője pedig, hogy nem adok időt annak, ami nem érdemel tőlem figyelmet! Nem adok időt a kesergésre, mert hiábavaló. Nem adok időt a haragra, mert megbetegít. Nem adok időt az irigységre, mert egészen biztosan nem leszek általa gazdagabb. Nem adok időt mások becsmérlésére, mert tudom, hogy eggyé válok a kimondott szavaimmal. Nem adok időt a saját időmből. Mert egyedül ebből van annyi, amennyit kaptam. Minden mást elő tudok teremteni. Csak a ránk mért idő nem elcsalható.
Már csak ezért is azt javaslom, hessegessük el az elégedetlenség telhetetlen mumusát! Ne tápláljuk nyavalygással, kesergéssel, saját életidőnk elfecsérlésével! Dögöljön csak éhen!
De amíg ezt mindannyian megtanuljuk, addig is versenyen vagy versenyen kívül, egyedül vagy társaságban, úttalan úton vagy flaszteron, de mindig jókedvűen, optimistán és egymást mindvégig támogatva: „Fussunk tovább, Bolondok!”
Élhető emberi kapcsolatokat kívánok!
