Az, hogy a társadalmunkban milyen mértékű frusztrációk, feszültségek vannak, csak most lett számomra kézzelfogható a virtuális élettérben tett kísérletem alapján.
Rendezett vitákat mindenkinek!
Úgy gondoltam, próbaképpen becsatlakozom a nicknevektől hemzsegő kommentcunamiba, hogy jól megszörföljem valamely dinamikus téma tajtékjait. Esetleg egy tankhajóvá duzzadó topik lélekvesztőjének farvizén gyűjtsek tapasztalatot a Pannon-tenger fenéklakóinak mentális állapotáról.
Írtam hát egy rövid, elfogultnak látszó bejegyzést, amivel egy fekete-fehér típusú helyzetben letettem a voksomat az egyik szín mellett. A teszt sajnos bejött. Nem kicsit, nagyon! A megvetés, az utálat, a személyem elleni kirohanások gyűlöletig fokozása mind olvasható volt, mindössze pár óra leforgása alatt. Mintha sokan csak arra várnának, hogy legyen egy apró szikra, amit teli tüdőből fel lehet szítani, majd életük keserű olaját rázúdíthatják, emésszék csak el a lángok a teremtett világ ellentmondó felét…Voltak persze szép számmal támogató beírások is, de ezek felett inkább elsiklunk, míg a bántó szándékot bizonyító megnyilvánulás szinte beleég érzékeink aurájába.
Az ember nem igazán áll kapcsolatban olyanokkal, akiknek gyökeresen más véleménye van a dolgokról, mint neki. Nem keressük azok közelségét, akik tőlünk távolra pozicionálják magukat. Nem jár össze a borivó a narancsléssel, az impresszionista a szobafestővel, a bányász a vadászpilótával, és kevés baráti társaságról tudok, akik nevetgélve cserélgetnék a zöld-fehér és a piros-fekete mintás focimezüket egymással.
Ellentétek vonzása? Nyomokban fellehető. Magas fokú intelligenciát, fejlett szociális érzéket, univerzális ismereteket, tudást kíván meg. Mondanom sem kell, ez mennyire ritka manapság. Hasonló a hasonlót keresi? A kapcsolódási igény az egyik legősibb ösztönünk. A túlélést hivatott szolgálni. Egyedül csak elveszni, éhen halni, kipusztulni lett volna esélyünk. A hasonlókból álló közösség a túlélést, az átörökítést, a létbiztonságot jelentette.
Közvetlen emberi interakciók nélkül nem lehet rendezni a vitákat. De nem fejlődik a személyiségünk problémamegoldó oldala sem, nem alakul ki az elfogadás lelki platformja, sokkal kevesebb idegpálya kerül sokkal kevesebb idegpályával kapcsolatba. Vajon éppen most butulunk és érzéketlenedünk el, amikor a történelemben az eddigi legtöbb információhoz, ismerethez, másokhoz való kapcsolódási lehetőséghez férünk hozzá?
2020-ra minden technikai feltétel adott az arctalan vitákhoz. E viták során pedig semmilyen technikai feltétele nincs, hogy közben ne lehessen akár arcátlanul is viselkedni.
Aki tudatosan akar indulatokat gerjeszteni, egymásnak ugrasztani különböző véleményű embereket, annak rettentően könnyű dolga van. Mindössze provokálnia kell, a többi már magától megy. A névtelenség, az azonosíthatatlanság, a fizikai távolság kiszolgálja a kevélység, az irigység, és a harag bűnös szándékait, ami teret kap a virtuális térben, de egyúttal a hús-vér felhasználók elméjét is elborítja.
A szomorú igazság az, hogy attól, hogy a világ kisebb lett és bármi elérhetővé vált, azzal nem lettek az emberek toleránsabbak, elfogadóbbak. Ellenben az önmegjelenítési kényszer érzése felülírja a józanságot, az arctalanság a gyűlöletkeltés lehetőségének fegyverhordozója lett. Ezzel pedig sokan élnek. Mert ettől érzik, hogy élnek. Létezésünk bizonyítéka az anonim fröcsögés lett, amivel érvek és ötletek nélkül mások véleményét akarjuk a földbe döngölni, képviselőiket pedig akár a föld alá is. Nem kéne így lennie.
Nekem van olyan barátom, akinek homlokegyenest más a világképe, nem abban hisz, amiben én, más közegből jövünk, más életutat jártunk be eddig, csak ritkán találkozunk, mert szinte nem is keresztezzük egymás útját. Miért tartom mégis a barátomnak? Mert tisztelem az egyéniségét, amivel soha nem akarna megbántani engem! Mert tisztel engem azért, aki és amilyen vagyok. Mert van annyi esze, hogy tudja, az elfogadás nem a másik erőszakos meggyőzésével, hanem a magunk szemléletének megváltoztatásával kezdődik. Én is így viszonyulok hozzá. Hagyom, hogy olyan legyen, amilyen én nem vagyok. Egyúttal megengedem magamnak, hogy különbözzek tőle, lehetőséget adva számára önmaga eltéréseinek megélésére.
Emberi lényként szeretem, ha a hibáimmal együtt elfogadnak, támogatnak, és az erősségeimre összpontosítanak. Viszont nem szeretem, ha valaki rühell engem, alantas módon megkérdőjelez, vagy ok nélkül támad. Éppen ezért levontam a következtetést a kommentelések ügyében.
Legközelebb neutrálisabb témákat keresek. Legközelebb sokkal árnyaltabban fogok fogalmazni. Legközelebb a bejegyzéseket arctalanul, nem a saját nevem alatt adom közre.
De talán az sem lesz túl nagy arcátlanság, ha egyáltalán nem lesz legközelebb…
Élhető emberi kapcsolatokat kívánok!
