Olyan a környezetünk, akár egy megbolydult méhkas? Mi lesz, ha jön a következő koronavírus-hullám? Újabb lehetetlen helyzetbe kerülünk a munkahelyünkön és otthonunkban? Tehetünk egyáltalán valamit ez ellen?
Rendezett vitákat mindenkinek!
Ha van tanulsága az elmúlt fél évnek, akkor az az, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen, de mégis hasonlóan éltük meg a pandémiás hónapok próbatételeit. Összezártság, bizonytalanság, várakozás, nem várt konfliktushelyzetek, és olyan új feladatok szakadtak ránk, amik eddig példa nélküliek voltak az életünkben, de a modern kori történelemben is.
Világméretű krízis tört ránk, amire minden ország a saját lehetőségei, felkészültsége szerint reagált. Más-más intézkedéseket, eltérő mértékű szigorításokat, akcióterveket láttunk, még a tragédia mértéke is különböző volt, bár ezt nem az áldozatok száma határozza meg…
Mégis volt valami, ami egyformán érintette az összes nációt: az átlagemberek élménye a helyzettel kapcsolatban. Egy olyan élmény, aminek a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság az alapja. Mert egy szempillantás alatt eltűntek a kapaszkodók, a tervezhetőség fogalma kiüresedett, képlékennyé vált a jövő.
Sokan érzik úgy, hogy a biztonságos, csaknem már unalmas, kényelmes kis kaptárjukból egy hektikus, szabályozatlan érzelmi hullámvasútra kerültek. Nem kérdés, hogy az emberi kapcsolatok mennyire megsínylik ezt a helyzetet! Türelmetlenség, bizalmatlanság, befelé fordulás lesz úrrá az embereken. Viták, tettlegességig fajuló veszekedések, kapcsolati krízisek szegélyezik a koronavírus útját. Ha így folytatjuk, akkor az emberiség saját magát igázza le egy olyan jelenséggel vívott harcban, aminek a jelenléte következményeibe pusztul bele anélkül, hogy akár csak egyszer is láthatta volna az ellenségét…
Egy külső veszély hatására egy jól működő közösségben, vagy párkapcsolatban össze kell zárni, még jobban össze kell tartani. Nem is gondolnánk, hogy ez milyen gyakran nem így van. Miért? Mert nem elég erős a kapcsolatok alapja, gyenge a szövetségek belső szerkezete, sérült a karosszériája. Ezért könnyen szétesnek, felborulnak, a tartószálak elszakadnak.
Na és mit kéne tennünk?
Mindig az egyes emberen múlik, hogy milyennek látja a másik embert. Rajtunk múlik a másik megítélése. Vajon tiszteljük-e, szeretjük-e, elfogadjuk-e a defektjeivel együtt? Megbocsátjuk-e azt, amit elkövetett ellenünk, a hibái helyett az érdemeit tartjuk-e szem előtt? Egyáltalán akarunk-e a társa lenni bármeddig is az életünk során? Ha e kérdések többségére igennel felelnénk, akkor már csak egy dolgot kell tennünk, hogy megszokott életünket ne forgassuk fel fenekestül: kissé hátrébb helyezni magunkat, az igényeinket, a vágyainkat és az egyéni céljainkat. A méhkaptár sikere az egyes egyed társaiért való feltétlen odaadásában rejlik. Hogy mindig egy nagyobb célért tesz, dolgozik, él. 
Legyünk saját életünk belátó méhecskéje, aki a közös eredmény érdekében lemond az egyénieskedésről, mert tudja, hogy egyedül a közösség ereje által biztosított a saját jövője.
Ezen felül még mit tehetnénk?
Lehetne mondjuk takarítani és fertőtleníteni a kaptárunkat!
A rossz levegőjű életteret kiszellőztetni, a mérgező gondolatokat szemétre dobni.
Józansággal, türelemmel, találékonysággal.
Egymásba kapaszkodva, a másikat megtartva, türelemmel, és bizakodva.
Csak így van esélyünk átvészelni a mézben szűkölködő, viszontagságos időket.
Élhető emberi kapcsolatokat kívánok!
